Márta asztala - 3.

Hello today! Itt vagyok. Új nap, új hét, új napló. Új én. Ez utóbbi, mint ahogy a felirat tanúsítja a nem egyforma, kissé ütött-kopott almákról a boltban: szépséghibákkal. 

Körülbelül egy hete a balkonon kezdem a napokat. Ülök a derengésben, a pizsamámra ráveszem a vastag finnországi pulóveremet, vállam köré tekerem az adventi sálat is. A keleti égbolt bordós-szürkés hátteréből felszínre bukkan egy repülőgép. Csíkot húz maga után, ami a még láthatatlan nap fényétől egy merő aranyszínű ragyogás. A dombtetők szigetként emelkednek ki a finom, fátyolszerű ködtakaró alól. Nyugaton ugyanaz a kékes rózsaszín árnyalat, amit a tengerparton is lehetett látni hajnalban, mikor lementünk a partra megnézni a napfelkeltét. 

Minden reggel leírom a füzetembe, milyen az ég, leírom a napfelkeltét, a felhőket, a fényt. Minden reggel új és más. Megunhatatlan. Közben úgy érzem, mindjárt megfagyok, mégsem tudok elképzelni ennél szebb napkezdetet. Mikor fél hetet harangoznak, kiiszom az utolsó korty, már teljesen hideg kávét a csészéből, rácsavarom a kupakot a tollra, becsukom a füzetet és visszalépek a meleg szobába.

Komorebi* álmok.

A héten majdnem sikerült - két nap, tehát majdnem ötven százalékos sikerrel - betartanom az elhatározást, hogy komolyan veszem az ebédszüneteimet. Tehát hogy akkor is időben megebédelek és utána sétálok egyet a faluban, ha arra, így majdnem száz százalékos home office alkalmazottként senki nem "kényszerít". Ha nem figyelek - bizonyíték rá a frissen diagnosztizált teniszkönyök is - , rettenetes főnöke tudok lenni saját magamnak. Egyszer elmentem az erdőbe, a másik nap pedig a postára, feltenni két képeslapot. Mindkét alkalommal azzal zártam a sétát, hogy rendeltem egy espressot a kávézóban, ahol a déli időszakban többnyire nyugdíjasklubok tagjai üldögélnek nagy nevetések és beszélgetések közepette. Plusz én. Én csak a könyvem társaságában. Aktuális olvasmányom az 1794-ben megjelent Xavier de Maistre könyv, A Journey around My Room (Utazás szobám körül) címmel. Az írót egy párbajozási malőr miatt negyvenkét napra szobafogságra ítélik s ő elhatározza, hogy utazással fogja tölteni az időt. Mert véleménye szerint a közvetlen közelünkben levő tárgyak, festmények, könyvek is lehetnek ugyanolyan érdekesek, mintha messzi földre utaznánk valami újdonságot látni.

Ma délután, mikor végre lecsukhattam a laptopomat és megpróbáltam rendet tenni az asztalon keletkezett káoszban, hirtelen feltekintettem és ránéztem a párkányon levő cserepes növényre. Illatos vitorlavirág a neve (spathiphyllum wallisii), s a szokásos téli sínylődés után, mióta több a napsütés, hihetetlenül megszépült. Szélesen kiteregette a leveleit, kényelmesen elhelyezkedett, s nemrég hozott egy virágot is, ami valóban úgy néz ki, ahogy a neve is sejteti: mint egy vitorla. Angolul peace lily a neve, ami egyszerűen gyönyörű. Évek óta itt él velünk, de egyik információt sem tudtam róla eddig. Direkt letöltöttem egy növényfelismerő applikációt, hogy végre utánaolvassak.

Mikor felpillantottam, az ragadta meg a figyelmemet, ahogy a hófehér virág összegyűjtötte, majd megszűrve továbbadta - nekem -  a fényt. Az ablak másik oldalán levő nagy fenyő ágai szelíden lengedeztek a szélben, s a kis vitorlán át keletkező árnyékmozi eszembe juttatta Donata Wenders gyönyörű komorebi alkotásait a Perfect Days című filmben, ahogy mozgóképek formájában próbálta bemutatni nap végén a nyugovóra térő Hirayama álmait. 

A hasonló látvány engem nem elalvásra késztetett, hanem arra, hogy végre felébredjek. Hogy hagyjam a káoszt és vegyem elő, mielőtt továbbvándorol a napfény, a kamerát. S hogy készítsem el - mert valóban nem kell messze utazni ahhoz, hogy igazán szépet lássak -, a saját álomképeimet.

* Komorebi jelentése: a fák ágai között átszűrődő napfény

Márta asztala - 2.

Az asztalomon ma kiteregetem a tengert.

Az öcsémmel úgy döntöttünk, idén a tengerparton ünnepeljük meg az egymás utáni napokra eső születésnapjainkat, a szüleinkkel és azon családtagjainkkal együtt, akik el tudtak jönni. Ezeknek a gyorsan, álomszerűen eltelt napoknak az emlékeit rendezgetem az asztalomon, átmenetképpen, gyengéd visszasorolásként a mindennapokba. 

Ma három, nem is tárgyat, hanem tárgycsoportot vagy inkább gondolatot választok ki abból, ami előttem található.

Az első egy egyszer használatos kamera. Hasonlóval megajándékoztam az unokahúgaimat és sógornőmet is. Főleg a gyerekeknek volt érdekes megpróbálni, egyrészt egyáltalán megérteni, miért van szükség rá, másrészt úgy lefotózni valami egyedit, hogy annak a végeredményét majd csak akkor fogjuk meglátni, ha előhívatjuk a filmet. Azt én is beláttam, hogy tulajdonképpen igazuk van. Miért kellene ilyesmivel bajlódni az okostelefonok világában. Javíthatatlanul régimódi és analóg emberként mégis úgy gondolom - s együtt el is kattintottuk végül az összes rendelkezésünkre álló képkockát -, hogy érdemes gyakorolni a türelmet, együttélni azzal a tudattal, hogy jelenlegi döntéseinknek nem tudhatjuk pontosan előre az utóhatásait, hogy akkor is érdemes élni a lehetőségeinkkel, ha a végeredmény nem olyan lesz, amilyennek elképzeltük. Azt hiszem egyébként, sokkal, de sokkal szebb lesz, mint reméljük.

A második gondolat a tengerparton összegyűjtögetett kincseket öleli át. Kagylók, csiszolt csempe- és üvegdarabok, kövek, színek, formák, törésvonalak formájában próbáltam hazahozni a hegyeket, a tenger illatát, a hullámok hangját, az úszkáló halakat, a reggelenként a kikötőbe érkező halászhajókat, a naplementéket. S főleg az együttlétet. Ott van bennük a teljesség és ott van a hiány. A teljességben a hiány, a hiányban a teljesség. (Nagyon hiányoztak a gyermekeim.)

A harmadik: az elmaradhatatlan könyvek. Megkérdezték tőlem, mit hozzanak nekem Magyarországról. Mi mást, mint könyvet. Győrffy Ákos könyvet kértem, azóta szeretnék többet olvasni tőle, mióta néhány éve megvettem s azóta is újra és újra előveszem A hegyi füzet című könyvét. Kettőt is kaptam. Könnyezve olvastam ki az autóúton hazafelé A csend köreit, s ma reggelre A távolodásban című verseskötetét. 

Mikor az egyik kirándulás alkalmával felkerestük és bejártuk Lun (Pag szigete, Horvátország) híres, gyönyörű olajfa ligetét, az egyik ösvény mentén láttunk egy feltehetően már hónapok óta halott birkát. Eszembe juttatott egy idézetet A hegyi füzetből: "Néhány napja sétám során megpillantottam egy halott birkát. Ott feküdt a dűlőút mellett, már rájártak a hollók és az ölyvek, a gazda éppen készült eltemetni. Apa, ez a birka meghalt? - kérdezte a kisfia. Meghalt, igen, válaszolta. Nem baj, attól még szeretem - mondta ő, és a mosolya a torkomra forrasztott mindent, amit esetleg mondhattam volna."

Néha arra gondolok, amilyen feledékeny vagyok, teljesen hiába írok és olvasok annyit, hiába igyekszem gyűjtögetés és fotózás és mindenféle elképzelhető módon megérteni ezt a világot. De azt hiszem, tévedek. A látszat ellenére semmi sincs hiába. Akkor is, ha csak a könyveket vesszük, néhány hét múlva már a címekre is alig emlékszem, az arra érdemes mondatok, gondolatok mégis megőrződnek valahogy. Csakis így lehetséges az, hogy egy halott birka látványa nem iszonyatot vált ki belőlem, hanem valami szépet, valami reményteljeset, valami múlhatatlant.

Márta asztala - 1.

Az asztalomon levő millió tárgy és gondolat közül ma kettőt választok ki. 

Az egyik Alain de Botton "The Art of Travel" (Az utazás művészete) című könyve, amelyik egy apró, kedves történet révén került hozzám, tulajdonképpen ingyen. A Vöröskereszt egyik adományboltjában vártam a kasszánál a soromra, amikor az előttem álló, németül nem beszélő hölgy nem értette, miért nem elég a kezében szorongatott aprópénz arra a fazékra és tepsire, amit mindenképpen szeretett volna megvenni. Megkérdeztem az eladótól, hány euró hiányzik, és kipótoltam, mint ahogy minden jó érzésű ember tette volna, az összeget. Mikor ki akartam fizetni a könyvet, amit én szerettem volna megvenni, az eladó ideadta nekem ingyen. Azt mondta, mert segítettem, ő sem akar lemaradni, tegyük közösen szebbé a világot. Így került hozzám a könyv. Olyan, utazással kapcsolatos mozzanatokról ír, mint tervezés, várakozás, elvárás, elindulás, tájak, kíváncsiság, művészet, hazaérkezés. A szépség birtoklásáról szóló fejezetben többek között John Ruskin 1819-ben született angol író gondolatait mutatja be arra vonatkozóan, hogyan lehet a mulandó szépséget a legmagasabb szinten megőrizni. A legtöbben fotóznak vagy vásárolnak valamilyen emléktárgyat, ha szép helyekre utaznak, de szerinte csak egy módon lehet igazán birtokolni valamit, amit tulajdonképpen lehetetlen birtokolni: ha megértjük. A megértés leghatékonyabb módja pedig valamilyen művészi tevékenységen keresztül történik, írás vagy rajzolás, festés által, teljesen függetlenül attól, hogy aki megpróbálkozik vele, rendelkezik-e tehetséggel vagy nem. Majdnem felugrottam és hangosan felkiáltottam, hogy én is! én is! így gondolom és így gyakorlom, csak még soha nem láttam így leírva, pedig mennyire igaz és rajtam kívül biztos mindenkinek már rég nyilvánvaló. Nem a szöveg, nem a rajzok minősége a fontos, hanem hogy megtanuljam igazán látni és megérteni a dolgokat. Hogy ne értetlenül éljem le az életemet. Különbség van aközött, ha gyors kattintással lefotózok egy virágot, vagy leülök elé, hosszasan elnézem, megpróbálom szavakkal körülírni vagy akármilyen ügyetlenül lerajzolni. Közben megérthetek valami fontosat, s az enyém lehet valami, ami elveszíthetetlen.

Ez elvezet az asztalomon található másik gondolathoz, amiről írni szeretnék. A születésnapomra kapott virágcsokrok mind kisebbek lesznek, ahogy naponta cserélem a vázákban a vizet, ahogy visszavágom a szárakat s kiválogatom a már elhervadt szálakat.  Szeretném megőrizni a szépségüket, pedig tudom, hogy a legodaadóbb gondoskodással sem lehetséges. Kiválasztottam egyetlen szál virágot, s az elmúlt napokban megpróbáltam többször is - a saját szerény szintemen - megrajzolni, megfesteni, elrontani, többször is újrakezdeni. 

Megérint, ahogy teljesen különböző történetek egy-egy pillanatra összeérnek. Ahogy véletlenül találkoznak az asztalomon. Ahogy egy szépségről, s a természetes, megőrzésre irányuló emberi vágyról szóló esszé akkor ér el hozzám, amikor a legnagyobb szükségem van rá, s konkrét, jelentőségteljes módon megvigasztalja, felemeli a szép mulandósága miatt el-elborongó lelkemet.

17167.

Ahogy telnek az évek - még meg kell szokjam, pedig körülbelül fél éve, hiába csak tegnap töltöttem be, már negyvenhét évesnek mondtam magam, ha kérdezte volna valaki -, azt tartom a legizgalmasabbnak, ahogy az emberek úgy általában, így én magam is, képesek vagyunk változni. 

Nem óriási, inkább olyan mellékesnek számító dolgokra gondolok, hogy például egyszer csak teljesen megváltozik, melyik szín tetszik a legjobban. Nagyon érdekes beszélgetést folytattam erről egy baráttal, aki éppen új lakásba költözött s többek között más színű szennyeskosarat kellett vennie, mert a réginek a színe már nem illik bele az elképzeléseibe. Jó, akkor én is be mertem vallani, hogy éppen más színű és anyagú pizsamát vettem, hasonló meggondolásból. 

Vagy vegyük azt a talán nem is olyan jelentéktelen változást, hogy életemben másodjára vagy, ha a gyermekkori születésnapokat is beleszámítom, harmadjára, negyedjére, meghívtam néhány barátnőmet születésnapi reggelire, és - most jön a változás - nem tettem hozzá a meghíváshoz, hogy az esetleges virágot leszámítva nem kérek ajándékot. Csupa olyan baráttal, szomszéddal, főnökkel, munkatárssal hozott itt össze a sors, akik megünneplik a saját évfordulójukat, s mivel az enyémen hívás nélkül is becsengetnek, vagy ha nem, ajándékot mindenképpen küldenek, kénytelen vagyok változtatni a saját ünneplési szokásaimon. Hozzáteszem, nem kelletlenül és nem csekély örömmel. A születésnapom előtti estén órákat töltöttem azzal, hogy minden vendégemnek írjak egy képeslapot. Egy ilyen nap nagyszerű alkalom arra, hogy kifejezzem, megfogalmazzam azt, amit a barátaimnak még mindenképpen el szeretnék mondani: hogy köszönöm a létezésüket, s hogy milyen kedves vonásokat szeretek bennük a legjobban.

Így, talán, mire végigjárom az utamat, megtanulok ünnepelni. Szeretetet szabadkozás nélkül elfogadni. Megköszönni minden ajándékot és kifejezni az örömömet. És mindent használni! A csodálatos aranysárga színű tintát, amit kaptam, az utolsó cseppig betűkké alakítani. S ahogy az ajándék túrázós törölközőn álló szöveg is állítja: készen állni minden, még ezután következő kalandra.

"Márta asztala"

címmel új, hétfőnként megjelenő rovatot indítok próbaképpen a blogon, amelyben fotókkal illusztrálva arról írok, mi van éppen az asztalomon. Teszem ezt egyrészt egyszerűen csak szeretetből. Másrészt azért, hogy hídat építsek magamban két, a bloggal kapcsolatban egyenlően fontos gondolat között: ide csak akkor írok, ha van mondanivalóm. Ha van ötlet. Ha van hozzá kedv. Írhatok olyan ritkán vagy olyan gyakran, ahogy csak azt szeretném. Ugyanakkor szívből hiszek abban is, hogy az ötlet, az ihlet, a kedv, a mondanivaló annak adatik, aki hűséges. Aki figyelmes. Aki megbecsüli és azzal kezd valamit, ami a szeme előtt van.

Az én házamban több asztal is van, egyik sem csak az enyém. Nem mintha nem lehetne bármelyik az, ha szeretném. Hogy éppen melyiken rendezem el a személyes tárgyaimat, az sok mindentől függ: melyik milyen helyzetben van egy ablakhoz képest, az sem mindegy, melyik ablakhoz képest, melyiknél mennyire kényelmes a szék, hogyan világítja meg esténként a lámpa és még sok más tényező, amit senki sem ért. Még én magam sem. Mikor hazaérkezünk valahonnan, a férjem megkérdezi, hol fogok most ülni, hol állítsa be melegebbre a fűtést. Erre a kérdésre azért szinte lehetetlen válaszolni, mert más asztalt használok, ha dolgozom, másat, ha olvasok, vagy írok, vagy egyszerűen csak leülök egy székre, hogy nézzem a dombok felett játszadozó felhőket.

Az asztalomon levő tárgyak közül ma Dosztojevszkij Karamazov testvérek című könyvét választom ki bemutatásra. Soha nem számolom, hány könyvet olvasok ki egy év alatt - idén csupán kíváncsiságból számozom őket az Instagram sztorikban, ezért tudom. Tegnap fejeztem be a harmincadikat. Nem versenyzem senkivel, s hogy ennyi könyvre legyen időm, sok más, ugyancsak kedves tevékenységről mondok le. Nem lehet mindent egyszerre. Tíz évnyi kihagyás után újra beiratkoztam a szomszédos kisváros szerény könyvtárába is. 

A Karamazov testvéreket tegnap este kezdtem el, németül, Swetlana Geier fordításában. Idetettem az asztalra, igyekszem ehhez nyúlni, ha van akármilyen kevés szabad időm, nem a telefonhoz. A Swetlana Geier-ről készült, Die Frau mit den 5 Elefanten című dokumentumfilmet körülbelül tizenöt éve láttam a tévében, s annyira megérintett, hogy meg is vettem később. Azóta készülök rá, hogy az ő fordításában olvassam el legalább egyik "elefántot". A film több országban is nagyon sikeres volt, ami egyrészt érthetetlen, mert őszintén, miért lenne bárki kíváncsi arra, hogy egy akkor kilencvenedik évéhez közeledő idős nő hogyan fordította le német nyelvre kedvenc írója, Dosztojevszkij könyveit, vagy ahogy ő nevezi, az elefántokat? Másrészt nagyon is érthető, mert egy olyan ember portréja rajzolódik ki, aki nagyon odaadással és figyelmességgel éli az életét, végzi a munkáját. Aki időt szán mindenre, amihez hozzáfog, legyen az egy hófehér abrosz vasalása, vagy egy fej hagyma felaprítása az ebédhez, vagy egy klasszikus szöveg lefordítása akkor is, ha azt mások már lefordították előtte. Elmondása szerint olyan gyakran elolvasta ezeket a könyveket, míg a lapok rongyosak nem lettek, alapjában véve szinte fejből is fel tudta volna mondani őket, s akkor, egyszer csak, mindig eljött az a nap, amikor hirtelen meghallotta a szöveg dallamát. Teljesen más élmény ezzel a tudattal olvasni az általa fordított szöveget.

Megérint, ahogy időnként egészen apró részletek így kapcsolódnak egymáshoz az életemben. Látok véletlenül egy dokumentumfilmet, amit, akkor még nagyon hiányos nyelvtudással, alig értek. S így ennyi év után megdobban a szívem, mikor felfedezem a film főhősének nevét egy könyvön, amit amúgy is újra szeretnék olvasni egy ideje. Az asztalomon nem csak közönséges tárgyak vannak, hanem történetek, sok-sok egyéni történetből készült szövet, s nem tudok annál szebbet elképzelni, mint hogy így, ismeretlenül, hozzászövöm én is az enyémet.

Az élet játéka.

Azt veszem észre magamon, hogy valami egészen új módon tudok örülni a gyermeki - nem gyerekes! - dolgoknak. Talán azért, mert ebben a böjti időszakban, amikor több megszokott dologról is lemondok - azért nem beszélek erről, mert úgy tudom, az igazi böjt személyes harc és öröm is egyben -, érzékenyebbé válik a szív, észrevesz, mélyebben át tud élni olyan gondolatokat, amire a fogyasztásban elpuhult, magának minden élvezetet megengedő test és lélek képtelen odafigyelni. 

Igazából lehet, hogy titokban valami komolyabb, kegyesebb "jutalomra" számítottam. 

De amit látok és érzek, az egy meghívás. Meghívás egy játékra. 

Korán lettem anya, szinte az egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy valaki más számára gondoltam ki meglepetéseket. Ha háziállatokat hoztunk, akkor a gyerekeknek. Az ő kedvükért mentünk kirándulni, múzeumba, utazásokra, a boltokban mindig azt kerestem, mivel szerezhetnék nekik örömet. Hogy ennek néhány éve vége, talán soha nem fogom kiheverni. 

Azt hiszem, a kis vidrát figyelve jöttem rá múlt hétvégén a vadasparkban, hogy ez most nekem szól. Valami elképesztő életkedvvel forgott, úszott, bukfencezett a vízben, s én majdnem fél óráig képtelen voltam továbbmenni. Nevetni és sírni is lett volna kedvem az örömtől. Teljesen belefeledkeztem a látványba.

Aztán itthon a ház egyik elfeledett sarkát takarítva rátaláltam egy régi kaleidoszkópra. Régi vízfestékekre. Apró díszekre, kövekre. A boltban matricákat vettem, magamnak. S mert nem csak őrizgetem, hanem minden nap be is ragasztom őket a füzetembe, újból sokkal több kedvem van naplót írni, amit az utóbbi időben csak kötelességszerűen, ímmel-ámmal. 

Könnyű elveszíteni értékes gondolatokat, szokásokat, adottságokat, álmokat. 

Ezekben a napokban nagyon sokat dolgozom, hétvégén is, esténként kimerültem esek be az ágyba. 

Nem kellene sokat magyarázkodnom - másoknak amúgy sem tartozom magyarázattal, inkább csak magamnak olyan nehéz megfelelni -, hogy most nincs időm írni, játszani, megfigyelni a felhőket, virágokat. 

Csak tudom, amivel nem foglalkozom, azt elveszítem.

Ezért olyan fontos megírni például ezt a bejegyzést. 

Ezért olyan fontos, a legelfoglaltabb időszakban is, berendezni egy akármilyen apró sarkot, ahol készenlétben áll a füzet, a toll, a papír, a festék. És virág! Mindig legyen itthon friss virág. Számomra most a nappaliban van ez a hely, az egyik kis asztalon. Mikor leülök mellé, az ablakon át látni a völgyet, a szemközti háztetőkön megpihenő madarakat. 

 

Lehet, csak néhány szóra, néhány ecsetvonásra futja. 

 

Abban az élettel és szépséggel teljes láthatlan világban, ami a látható dolgok mögött van s ami engem a legjobban érdekel, amúgy sem a végeredmény a legértékesebb. Nem a produktumot kérik számon, nem a teljesítmény mérettetik meg. 

Hanem a hűség. Hogy ma is itt vagyok. Ma is jelentkezem a játékra.